2017. június 11., vasárnap

Lev Grossman: A varázslók

Értékelésem: 4/5

A ​többi fiatalhoz hasonlóan Quentin Coldwater sem hisz a varázslatokban egészen addig, míg egy zártkörű és titkos egyetem hallgatója nem lesz New York egy eldugott részében. S noha a tanulás évei úgy telnek, mint bárhol máshol – barátokra tesz szert, rendszeresen lerészegedik, majd idővel lefekszik valakivel, akibe beleszeret –, a titkos tudás örökre megváltoztatja őt. Kitűnően sajátítja el a modern varázstudományt, ám a szíve mélyén mindig is vágyott nagy kalandot és boldogságot nem kapja meg hozzá. Egy nap a barátaival azonban felfedeznek valami hatalmasat, ami mindent megváltoztathat.

A varázslók komor történet a felnőtté válásról, második esélyekről és arról, hogy ha valamit nagyon görcsösen akarunk, akkor talán soha nem kapjuk meg. A könyv a 2009-es megjelenését követően hatalmas vitát váltott ki és nagyon megosztotta a fantasy műfaj kedvelőit – vannak, akik nem is hajlandóak ekként tekinteni rá, hanem kortárs regényként kezelik –, de emiatt csak többen és többen olvasták el. Végül óriási siker és New York Times Bestseller lett, többek közt George R. R. Martin, John Green, Audrey Niffenegger és William Gibson is rendkívüli elismeréssel méltatta, ráadásul a folytatásokkal a szerző végleg lefektette a 21. századi fantasy alapköveit.

Nagyon örültem, amiért ez a könyv lett megszavazva a mini-könyvklub 7 júniusi olvasmányaként, mert azt hittem, már a szülinapom óta megvan, és ideje lenne végre elolvasni, de aztán kiderült, hogy már az azelőtti szülinapom óta megvan, ami még rosszabb mert már a megjelenésekor is nagyon érdekelt, és az egyre megosztóbb értékelések után csak még kíváncsibb lettem rá, hogy vajon mitől ennyire… Rossz? Jó?

Az a baj, hogy így olvasás után is pont így vagyok vele, hogy …rossz? …jó?, mert nagyon sokszor rettentően idegesített; a főszereplővel együtt lehetett volna érezni, ha nem lett volna ennyire kiállhatatlan; a történet meg… hát, sokáig egyáltalán nem akart megtörténni.

Mindenesetre abban biztos vagyok, hogy akármilyen dühítő is volt, azért élveztem az olvasást (mert még ha dühítő is, végre egy könyv, ami legalább erre képes!), és tervezett értékelésemhez már a könyv elején jegyzeteket firkáltam a telefonomba – amíg ki nem derült, hogy a Jegyzetnek van maximális karakterszáma -, és nagyon próbáltam rájönni, hogy mégis miért szeretem ezt a könyvet, miközben lényegében mindent utálok benne. Még ha nem is tetszett (volna), már csak ezért a hatásért is megérdemelne pár csillagot.



Ami a leginkább nem tetszik: én úgy érzem, mintha ez a könyv gúnyolódna. Úgy általában a világon, meg a Harry Potteren (és a hasonlókon), meg rajtunk, meg rajtan… ami rettentően idegesít. Azt hiszem, tökre tetszene, ha ezt nem csinálná.
Quentin lényegében 450 oldalon át üldözi a boldogságot, olyan szánalmasan kétségbeesve, annyira reménytelenül, hogy már az elején teljesen egyértelmű, hogy így nem fog túl sok mindent találni, amivel kitöltheti az egyébként rettentően üres és céltalan életét. Eközben sajnos még annyira se szimpatikus szereplő, hogy egyáltalán szurkoljak neki, amitől az egész történet rettentően nyomasztóvá, szomorúvá, kiábrándítóvá válik – amivel nincs is semmi baj, mert ez remekül átjön, és ahogy haladunk előre, úgy válik minden egyre csak rosszabbá. És Quentin élete valóban ilyen, és hihető is, hogy ilyen, és teljesen logikus a tettei alapján, hogy cseppet sem lesz jobb ennél. Szerintem ebben nagyon jó ez a könyv.

Csak az a baj, hogy közben mégiscsak fantasy, és szerintem a műfajban „hagyományosabb” történetekre való építést nagyon nem jól használta ki. Haha, ti azt hiszitek, a világ ilyen kis csodálatos, a mágia majd mindent megold, legyőzzük a Nagy Gonoszt és mindenki boldog lesz? Hát akkor – haha – ideje lenne felnőnötök végre, és rájönni, hogy a Harry Potter butaság, és semmi sem ilyen rózsaszín cukormázas szárnyas unikornis, mint amit vártok, a Való Élet pont olyan, mint Quentin sötét és üres lelkének a mélye
Mintha más regények tökéletes világával szemben szeretné megmutatni, hogy milyen is a valóság, csak közben elfelejti, hogy egy nagyon változatos műfajról van szó, és hogy a többségük ugyanúgy egyáltalán nem tökéletes.

Mi, emberi lények állandóan boldogtalanok vagyunk. Utáljuk magunkat, és utáljuk egymást, és olykor azt kívánjuk, hogy Te, vagy Akárki, bárcsak sose teremtett volna meg minket, meg ezt a szaros, nyomorult világot, vagy bármely másikat. 

És pont ez volt, ami zavart, ami alapvetően nem a lényege a történetnek, de azért állandóan ott vannak azok a kis utalgatások… hát a mágia nagyon nem úgy működik, hogy egyszerűen hadonászunk egy pálcával és elkántálunk pár hangzatos varázsigét, de nem ám! Valójában a kezünkkel hadonászunk közben. Van egy ilyen menő sportunk, tökre nem olyan, mint a kviddics, ezerszer bonyolultabb és sötétebb, bár a szabályait senki sem érti, ezért nem is magyarázzuk el.
Nem arról van szó, hogy a velszter valójában bármiben is hasonlított volna a kviddicsre; inkább arról, hogy minden megpróbált úgy beállítani, mint ami a valóságban kicsit sem olyan mókás, mint a történetekben, de ahelyett, hogy szépen merített volna ezekből a könyvekből, én néha úgy éreztem, hogy egyszerűen gúnyolódik rajtuk. Ami nagyon nem szimpatikus.

A történet nekem alapvetően azért tetszett, talán nem volt benne sok kifejezetten eredeti ötlet, de ettől még nem volt rossz. Nem teljesen értem ugyan, hogy miért kellett háromszáz oldal alatt végigszáguldanunk egy varázslóegyetem öt tanévén, mert egyrészről ez rettenet kevés volt arra, hogy igazán elmerülhessünk benne, másrészről viszont – és pont emiatt – túlságosan sok is volt, és idővel unalmassá vált. Quentin csak tengette a napjait a tanulással, idővel már arról se nagyon kaptunk infókat, hogy mit is tanul éppen... így pedig, hogy őt se érdekelt igazán semmi, érte is elég nehéz volt érdeklődni.  
Sok esemény, ami ezalatt történt, értelmet és célt nyer persze a kötet végére, de ekkor még elég sokszor éreztem, hogy csak úgy, mindenféle értelem vagy ok vagy netalán következmény nélkül történnek a dolgok.

És hát itt van Quentin.
Próbálok azért kicsit pozitívabb maradni, mert ez az értékelés alapján én is nehezen hiszem el, hogy végül is tetszett a könyv, de Quentinről nem sok jót tudok mondani. A legelején sem volt szimpatikus, aztán később se lett az, és a végén se változott semmi.

Az egész könyv erről szól, hogy a valóságban semmi sem olyan szép és jó, mint a mesékben, hogy hiába érünk el valamit, nem feltétlenül találunk rá az olyan nagyon áhított boldogságra, és Quentin is ezt a boldogságot üldözi a könyv elejétől a végéig, de valahogy nem hoz semmi enyhülést se a varázslóegyetem, se az Élet utána, se az átkelés az oly régóta vágyott másik világba.
Az a baj, hogy Quentinnel egy pillanatig sem tudtam azonosulni. Biztos nem könnyű ennyire okosnak és mindenben a legjobbnak lenni (és ezt most minden irónia nélkül), de Quentin helyzetét akkor sem éreztem annyira súlyosnak vagy megrendítőnek, mint amennyire ő szenvedett. Nekem nem az jött át, hogy milyen céltalan az élete szegénynek, és hogy milyen kilátástalan és üres, és ez mennyire nehéz lehet… hanem hogy valaki vágja már fejbe egy kicsit, és üvöltsön rá, hogy térjen már észhez. Egyszerűen nem volt benne semmi, amivel egy minimális szimpátiát tudott volna ébreszteni bennem, egyszerűen olyan volt, mintha csak nyafogna folyamatosan. Azt sem értem, hogy a többiek hogyan tudták elviselni, mert bár a gondolatait – szerencsére – nem láthatták, azért az interakcióikat megnézve idővel feltűnik, hogy Quentin… hát, rohadtul goromba volt. Állandóan. Mindenkivel.
Ráadásul arról volt szó, hogy ez egy micsoda fantasztikus történet a felnőtté válásról, de szerintem itt az égvilágon senki nem vált semmivé, Quentin pont olyan kis idegesítő, nyafogó szemétláda maradt a végére is, mint aki az elején volt.
Bár azért így jobban belegondolva elég egyértelmű, hogy Quentinnek tényleg komoly érzelmi/szociális problémái lehettek, de nekem egyszerűen nem jött át sehol, hogy bármi súlyosról lenne szó...


Továbbá, szerintem semmivel nem lesz reálisabb a történet attól, hogy a szereplők kiállhatatlanok, utálják egymást meg saját magukat, és egyre jobban elrontják szépen az életüket. Ez Quentin problémája volt egész végig, nem az egész világé. Két hónapja jártak az egyetemre, és le van írva, hogy egymáshoz se szólnak, hiszen egymás vetélytársai… komolyan, én ennél még ezt is emberibbnek éreztem volna, ha azért barátkoznak össze a többiekkel, hogy megismerjék, és később ellenük fordíthassák a gyengeségeiket… :D

Mindez csak megerősítette abban a hitében, hogy az igazi élete – az, amit valójában élnie kellene – elkeveredhetett a kozmikus bürokrácia valamiféle kapitális adminisztrációs baklövése folytán.

Minden szörnyű, Quentin majd’ belehal a világfájdalomba, a többieknek is rettentő nagy problémáik vannak (bár a 450 oldal nem elég arra, hogy igazán meg is ismerjük őket) – de mi a tét egész végig? Quentin problémái, akármennyire is érthetőek és tényleg valódiak, mégiscsak nehéz azonosulni velük:
1. mert Quentinnek azért jóval több mindene megvan, mint sokaknak (és ez most úgy tűnhet, mintha a sokak sem vennék észre, hogy mennyi mindenük megvan a boldogsághoz, de szerintem azért elég reálisan nézve is igaz, hogy Quentin kiemelkedően okos, lényegében bármit kezdhetne az életével, felveszik a szuper varázslóegyetemre… szóval azért rengeteg lehetősége van ahhoz, hogy mindenfélét kezdjen magával)
2. mert Quentin varázsló, amit azért elég sokan szintén nem mondhatnak el magukról

Pár bővebb példa:
Quentin mély letargiába süllyed, pedig annyira azért nem különleges, hogy nem rajong a végletekig az egyeteméért: szerintem Harry (csak hogy a kedvenc párhuzamunknál maradjunk) is jobban szerette volna a Roxfortot mágiatörténet vagy Malfoy nélkül; vagy egy kicsit valóságosabb példaként nézzétek meg, mennyire küzdenek az emberek azért, hogy felvegyék őket a kiszemelt egyetemre, aztán hasonlítsátok ezt össze azzal, hogy hányan járnak be reggel nyolcra az unalmasabb előadásokra…

Szóval Quentin életében szerintem korántsem olyan rossz minden, mint amilyennek hiszi, de ahogyan az eseményekre reagál, azzal valóban egyre inkább tönkretesz mindent. Lehet rájövünk, hogy tényleg ilyenek vagyunk, de aztán rohadtul nem kéne ezt elfogadni, vagy beletörődni meg végképp nem, mert ettől lesz minden sokkal rosszabb, aztán meg még egyre rosszabb, miközben már észre sem vesszük. Aztán pedig már csak fel sem merül, hogy tehetnénk ellene.
És épp ettől olyan nyomasztó ez a könyv néhol, mert Quentin, bár rettenetesen vágyódik Narniába Filloryba, ahol a kedvenc regényének hősei hatalmas kalandokat éltek át, majd a Nagy Gonosz után mindig elérték a keresett boldogságot, idővel már nem hisz abban, hogy a valóságban bármi ilyen Nagy Gonosz legyőzése = boldogság szinten egyszerű lenne. És itt a való világ nem kegyetlen és gonosz és nem szövögeti ördögi terveit - mert a kegyetlent, gonoszt és ördögit utálni lehet, harcolni lehet vele és le lehet győzni - hanem helyette üres, sivár, céltalan és reménytelen, amivel nem hogy nehezebb megküzdeni… hanem ami szép lassan eléri, hogy ne is akarj küzdeni már.
                                                                                                             
Egyrészt ez volt az, ami rettentően dühítő volt: mégis mi a fene ennek a könyvnek a célja? Hogy hiába van meg mindenünk, mégse tudjuk értékelni? Hogy rájöjjünk, mennyire szar az élet, és úgysincs esélyünk semmi jobbra? (Mert ilyen hozzáállással nem is lesz soha.)
Jó lett volna, ha egyszerűen Quentin saját kis életének a tragédiájáról szólt volna… amiben oké, biztos jelentős szerepe van a Nagy, Komor, Sötét És Kietlen Valóságnak is, de azért nem kéne úgy tenni, mintha csak a valósággal lenne a gond.

Másrészt viszont összességében azért nem rossz szerintem ez a reális, talán valóságosabb és hihetőbb szál, és ennek a felépítésében nagyon remek munkát végzett az író.

Nagy ritkán pedig még a humorérzékét is megcsillantotta, bár a poénjait leggyakrabban óegyházi szláv nyelven sütötte el.
Mindenesetre a történet végére azért csak eljött a nagy kaland… igen, a végére. Az "Egy nap a barátaival azonban felfedeznek valami hatalmasat, ami mindent megváltoztathat" mondat a fülszövegben nyugodtan hangozhatna úgy is, hogy Egy nap, valamikor a háromszázadik oldal táján…

Na, a lényeg, hogy amikor én már azt hittem, hogy a könyv tanulsága a való életben semmi izgalmas nem történik lesz, mégiscsak eljött a várva várt kaland, sőt, még a Nagy Gonosz is. Úgy érzem, kissé ugyan össze-vissza lett a cselekmény a végére, és csak úgy spontán jelentek meg a mindenféle leküzdhető lények, de azért voltak valóban izgalmas vagy éppen igazán szomorú jelenetek is. 

Összefoglalva, mindezektől függetlenül valami furcsa és ésszerűtlen módon nekem mégiscsak tetszett ez a könyv, és kíváncsi vagyok a folytatásokra és a sorozatra is :D


Végül pedig: ha felnőttként valami Harry Potterhez hasonlót szeretnél, olvass Harry Pottert.

9 megjegyzés:

  1. Nagyon érdekes, amiket írsz, egy részével én is egyetértek, de nem mindennel. Pl. én nem éreztem úgy, mintha gúnyolódna rajtam a könyv, vagy az író, de lehet, hogy csak nem vettem észre? Nem teljesen világos, miért érzed így.

    A másik, amin meglepődtem, hogy szerinted Quentin kiállhatatlan. :) Nekem nem tűnt annak!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hmmm, a gúnyolódást leginkább úgy értem, hogy voltak ugye ezek az apró utalgatások más művekre, és általában arra, hogy semmi sem olyan tökéletes, könnyű, jó, egyszerű, satöbbi, mint ahogy azt az ember egy ilyen fantáziavilágban elképzelné... azt hiszem, egyrészt személyesen magamra vettem minden apró utalást a Harry Potterre :D, másrészt meg néha úgy éreztem, mintha azt akarná üzenni, hogy a saját kis álomvilágunkban élünk, és nem vesszük észre, hogy valójában milyen is a valóság. Ezzel nem igazán szeretnék egyetérteni, mert egyrészt úgy érzem, hogy Quentin saját, személyes problémájáról van szó, amit megpróbál kivetíteni az egész világra (azaz hogy Quentin nem képes észrevenni semminek a jó oldalát, és bármit is kap, mindig többre vágyik), másrészt meg... hát, másrészt meg azért felmerült bennem, hogy esetleg igaza van, és ez nagyon ijesztő :D

      Ami meg Quentint illeti, gondolom benne van, hogy nekem már a legelején se volt szimpatikus, ezért talán később is inkább a negatív vonásaira figyeltem fel :) Mindenesetre én nem bírtam elviselni a folytonos nyafogását és azt a lenézést, amivel mindenki másra tekintett. Ha jobban ki lett volna fejtve az elején, hogy valójában milyen depressziós (mert így utólag nagyon is annak tűnik), akkor talán egészen másra sikerült volna az egész történet... de Quentin szerintem egyáltalán nem úgy volt megírva, mint aki mélyen depressziós.

      Törlés
    2. Értelek már a gúnyolódással. Nekem nem tűnt fel és nem is vettem magamra. :)

      Nekem Quentin már az elején is határozottan depisnek tűnt, én úgy éreztem, hogy az első kb. 50 oldal másról se szólt, mint arról, hogy mennyire magába van gubózva, és mennyire elégedetlen az életével. Talán ezért, de nekem nem tűnt fel, hogy goromba lett volna másokkal. Érdekes, mennyire másként látjuk őt. :)

      Törlés
  2. Amikor írtam az értékelést a könyvről, végig olyan érzésem van, hogy valami még ki akar belőlem jönni, de valahogy nem tudom szavakba foglalni. Hát te megtetted helyettem. A gúnyolódásos rész volt az, amit nem tudtam megfogalmazni! Tényleg olyan, mintha ki akarná gúnyolni Narniát és Harry Pottert valamilyen szinten, de közbe meg azért komolyan veszi magát a könyv. Kissé kettős érzésem volt emiatt. Nekem is hasonló benyomásokat hagyott a könyv, mint neked, azzal a különbséggel, hogy nekem emiatt "Nem tetszett" címkét kapott a könyvélmény :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát ha az élményt nézem, az nekem is inkább picit negatív volt, mint pozitív, és ezt mutatja az én pontozásom is, hiszen az átlagos 3 pontnál rosszabbat, 2,5-et adtam neki. :) Viszont nekem maga a történet tetszett, csak a kivitelezés nem.

      Örülök, hogy segíthettem a megfogalmazásban, bár valójában csak rákérdeztem, de néha ennyi is elég egy új gondolathoz. :)

      Törlés
  3. Nagyon jól megfogalmaztál mindent:) Én is úgy érzem ez egy fajta fricska.

    VálaszTörlés
  4. Wow, leírtad azt, amit én kihagytam, annyira belefeledkeztem a csepülésbe :D
    Ezt a gúnyolódást, bár ezt még talán inkább görbe tükörnek mondanám, én is éreztem, és nekem ez még amúgy a pozitívumok közé tartozott (csak elmosta a lila köd :D ) Én úgy értelmeztem, mint egy... háátööö, intést, rávilágítást, hogy bizony, a fantasyk nagyon szépek és jók, de néha bizonyos szempontból... ööö... egyszerűek... és hogy könnyű azt kívánni, hogy bár x világban élnénk, és ott talán jobb lenne, de az igazság az, hogy ez egyáltalán nem biztos. És valószínű fel lennénk háborodva, hogy nem ilyen lovat akartunk. És ehhez még esetleg bólogatnék is :)
    csak Quentin ne lett volna nekem... nekem miatta a lila köd elmosott minden jót :(

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én azért éreztem kicsivel "durvábbnak", mert nem éreztem úgy, hogy igaza lenne :D A görbe tükör-féle rávilágításhoz, intéshez szükség lenne arra, hogy azok a történetek, gondolatok, emberek, akármik, amiknek ezt a tükröt mutatni próbálja, valóban egyszerűek, szépek, jók, tökéletesek legyenek. És amúgy szerintem Quentinnel kapcsolatban akkor egyetértünk, mert alapvetően én nem érzem úgy, hogy itt a világ lett volna annyira borzasztó, csak Quentin nem volt képes arra, hogy bármit is értékeljen az életében. Szóval én nem érzem, hogy ez a "rávilágítás, intés" (gúnyolódás, görbe tükör, nevezzük bárminek) jogos lenne, mert szerintem Quentin ugyanígy szenvedett volna mondjuk a Roxfortban vagy Narniában vagy akárhol máshol is.

      Törlés
    2. Ó, a görbe tükröt én úgy értettem, hogy mint random fantasy olvasónak, Quentintől és a regénytől eltekintve. Hogy amikor az egyszeri fantasy olvasók falják a GYUt/HPt/bármilyen F könyvet, akkor azért igen sokszor megfordul a fejekben, hogy ott lenni... pl belépni Roxfortba - aztán ha az ember _tényleg_ szemben állna Voldemorttal....
      Abban teljesen egyetértünk, hogy Quentinnek semmi se lenne jó, ő szerintem valahol szeret is szenvedni :D #és ezért azt akarja, hogy mi is#

      Törlés