Anne Rice: Interjú a vámpírral

Értékelésem: 4/5

Az interjú a vámpírral a mini-könyvklub 7 augusztusi könyveként került sorra nálam. Szerettem volna a saját könyveim közül választani valamit (hát hogy nőjön a könyveim olvasottsága ^^), de végül úgy éreztem, ehhez több kedvem van most – és bár ugyan nem használom a várólistámat, az sem volt utolsó szempont, hogy ez volt a legrégebb óta (majdnem 1500 napja) rajta lévő könyvem.

(És aztán @hypedne is erre szavazott. Helló, Heni! :D)

A fülszöveg:

Mindenkit ​érdekelnek a vámpírok.

Évszázadok óta foglalkoztatják a képzeletet, hátborzongató történetek hősei, elkárhozott, démoni teremtmények, az éjszaka gyönyörű vadászai, akik embervérre éhezve lesnek gyanútlan áldozataikra. Ezek a mesék olyannyira lenyűgözőek, hogy egyesek szinte már megszállottan rajonganak értük.

Talán éppen ezek a gondolatok jutnak eszébe annak az ifjú újságírónak, aki egy nap különös felkérést kap: valaki, aki azt állítja magáról, hogy vámpír, szeretne interjút adni neki. Ám bármire is számít, egy különc pozőr helyett valódi démont talál. A döbbent riporter szeme előtt megelevenednek a mesék, életre kelnek a legendák, s míg a különös, korszakokon átívelő történet kibontakozik, megismerhetjük egy szörnyeteg emberi lelkét, vágyait, ösztöneit, évszázados kutatását igazságok és válaszok után, s megtudhatjuk, hogy az egyetlen dolog, ami enyhítheti az örök élet kínját, a szerelem.

Jó pár évvel ezelőtt már láttam a filmet, és lényegében azóta kíváncsi voltam a könyvre is... na de azért nem annyira kíváncsi, élénken emlékszem az alkalmakra (többször is megesett), amikor visszatettem a polcra a könyvtárban, hogy majd később olvasom el. Ezúttal mindenesetre lelkesen álltam neki, és fel voltam készülve arra, hogy ez aztán milyen nagyon fog majd tetszeni.

Most, hogy a végére értem, úgy érzem, tökre szeretem ezt a könyvet, mindjárt megnézem újra a filmet (és személyes sértésnek veszem, hogy Armand szerepére Antonio Banderast választották… miért???), és valamikor majd biztosan elolvasom a folytatásokat is… DE (és ez egy nagyon nagy de!) az elején annyira untam és annyira idegesített, hogy nem sokon múlt, hogy nem hagytam félbe az egészet.

De (már megint) mivel ez itt most inkább egy ajánló lenne, a kronológiai sorrendtől eltekintve kezdem a inkább pozitívumokkal, és a végére hagyom a rettenetes szenvedést, amit az eleje okozott :D

Lev Grossman: A varázslók

Értékelésem: 4/5

A ​többi fiatalhoz hasonlóan Quentin Coldwater sem hisz a varázslatokban egészen addig, míg egy zártkörű és titkos egyetem hallgatója nem lesz New York egy eldugott részében. S noha a tanulás évei úgy telnek, mint bárhol máshol – barátokra tesz szert, rendszeresen lerészegedik, majd idővel lefekszik valakivel, akibe beleszeret –, a titkos tudás örökre megváltoztatja őt. Kitűnően sajátítja el a modern varázstudományt, ám a szíve mélyén mindig is vágyott nagy kalandot és boldogságot nem kapja meg hozzá. Egy nap a barátaival azonban felfedeznek valami hatalmasat, ami mindent megváltoztathat.

A varázslók komor történet a felnőtté válásról, második esélyekről és arról, hogy ha valamit nagyon görcsösen akarunk, akkor talán soha nem kapjuk meg. A könyv a 2009-es megjelenését követően hatalmas vitát váltott ki és nagyon megosztotta a fantasy műfaj kedvelőit – vannak, akik nem is hajlandóak ekként tekinteni rá, hanem kortárs regényként kezelik –, de emiatt csak többen és többen olvasták el. Végül óriási siker és New York Times Bestseller lett, többek közt George R. R. Martin, John Green, Audrey Niffenegger és William Gibson is rendkívüli elismeréssel méltatta, ráadásul a folytatásokkal a szerző végleg lefektette a 21. századi fantasy alapköveit.

Nagyon örültem, amiért ez a könyv lett megszavazva a mini-könyvklub 7 júniusi olvasmányaként, mert azt hittem, már a szülinapom óta megvan, és ideje lenne végre elolvasni, de aztán kiderült, hogy már az azelőtti szülinapom óta megvan, ami még rosszabb mert már a megjelenésekor is nagyon érdekelt, és az egyre megosztóbb értékelések után csak még kíváncsibb lettem rá, hogy vajon mitől ennyire… Rossz? Jó?

Az a baj, hogy így olvasás után is pont így vagyok vele, hogy …rossz? …jó?, mert nagyon sokszor rettentően idegesített; a főszereplővel együtt lehetett volna érezni, ha nem lett volna ennyire kiállhatatlan; a történet meg… hát, sokáig egyáltalán nem akart megtörténni.

Mindenesetre abban biztos vagyok, hogy akármilyen dühítő is volt, azért élveztem az olvasást (mert még ha dühítő is, végre egy könyv, ami legalább erre képes!), és tervezett értékelésemhez már a könyv elején jegyzeteket firkáltam a telefonomba – amíg ki nem derült, hogy a Jegyzetnek van maximális karakterszáma -, és nagyon próbáltam rájönni, hogy mégis miért szeretem ezt a könyvet, miközben lényegében mindent utálok benne. Még ha nem is tetszett (volna), már csak ezért a hatásért is megérdemelne pár csillagot.

Neil Gaiman: Északi mitológia

Értékelésem: 5/5

Egy jó kis pozitív értékeléssel kéne kezdeni, gondoltam én, és vártam, míg nem jött Gaiman, és az Északi mitológia.

Valamiért eléggé rajongok Neil Gaimanért, pedig valójában alig néhány könyvét olvastam, és még azok közül se tetszett mind. Mindenesre a Norse mythology egyből kívánságlistás lett, és egyből előrendeltem, amint megláttam, hogy jön magyarul is... majd pedig kifizettem, és átvettem a Jókenyér Szaküzletben, de ez már tényleg lényegtelen.

Az Északi mitológiában rövid novellák követik egymást, melyek azonban regényszerű, folyamatos történetté állnak össze a világ kezdetétől a végéig. Ott van Odin, Thor, Loki és a többi isten, Asgard, Valhalla meg egy csomó hasonló név, amit valahonnan már mindannyian hallottunk valamikor - most szép, kerek, szórakoztató mesébe rendezve.